Szinte mindenki, aki már ült repülőgépen, találkozott a jelenséggel: a gép kerekei megérintik a kifutót, a hajtóművek lassulnak, és a kabin egyik sarkából felcsendül a taps, ami pillanatok alatt átragad másokra is – vagy éppen senki nem mozdul, és csak a biztonsági övek csatjainak kattogása hallatszik. De vajon mi áll a tapsolás mögött, és miért eltérő ennyire a szokás világszerte?
A Wizz Air egy nemzetközi kutatásban 4500 utas és 150 légiutas-kísérő véleményét kérdezte meg, hogy fényt derítsen a tapsolási szokások mögötti motivációkra. Az eredmények szerint a taps leginkább a közép-kelet-európai régió nyaralójáratain jellemző. A magyar, bolgár és román utasok körében 45–48 százalék szokott tapsolni, míg a brit, svájci és szerb utasoknál ez az arány alig éri el a 30 százalékot. A különbség egyik oka, hogy a kontinens keleti feléről induló járatokon gyakrabban ülnek olyanok, akik ritkán, vagy akár életükben először repülnek.
A Wizz Air taps kutatása szerint minél ritkábban repül valaki, annál nagyobb eséllyel csapja össze a tenyerét landolás után
- az évente legfeljebb egyszer utazóknak 70 százaléka,
- a többször repülőknek 59 százaléka, míg
- a gyakorlott, évente tíznél is többször repülőknek csupán 40 százaléka tapsol.
A legtöbben a biztonságos megérkezés feletti megkönnyebbülést és a személyzet iránti hálát jelölik meg indokként.
A leszállás utáni tapsolás motivációi régiónként eltérnek
Kelet-Közép-Európában a biztonságos landolás a leggyakoribb ok (38 százalék), Nyugat-Európában viszont inkább a személyzet munkájának elismerése (28 százalék) áll az első helyen. Mindenhol előfordul a „konform taps” is, amikor valaki csak azért kezd el tapsolni, mert mások is ezt teszik – ez a világ minden táján nagyjából minden ötödik utasra jellemző.
A számokból kiderült az is, hogy összességében az utasok 55 százaléka tapsol, és meglepő módon a legfiatalabbak, a 18–24 évesek a legaktívabbak ebben (64 százalék). A középkorosztály és az idősebbek között kisebb a különbség, így az életkor önmagában nem magyarázza a jelenséget.
A légiutas-kísérők tapasztalatai is megerősítik a konformitás szerepét, és szerintük is jellemző, hogy rendkívüli helyzetek után – például erősebb turbulencia vagy technikai probléma megoldása esetén – többen tapsolnak. A személyzet úgy látja, a szokás lassan visszaszorul, kétharmaduk szerint ma már ritkább, mint évekkel ezelőtt. Ők leginkább a román, albán és olasz utasok körében tapasztalják a leglelkesebb tapsokat.
A Mélylevegő Projekt pszichológusai szerint a taps egy apró, kollektív rituálé
“A taps a landolás után sokaknál egyfajta kollektív megkönnyebbülés, ami egyszerre fejezi ki a hála érzését és a kontroll visszanyerését egy olyan helyzet után, ahol más kezében volt az irányítás. A pszichénk imádja az apró rituálékat, főleg, ha azok biztonságérzetet és közösségi élményt is adnak – márpedig néha egy taps pont ilyen kis mikroünnep.”
Tapsoljunk-e a repülőgépen, vagy ne?
Úgy tűnik, ez leginkább kulturális, személyes és pillanatnyi hangulat kérdése. Aki tapsol, annak ez egy kis ünnep, aki pedig csendben marad, annak talán éppen az a módja a megérkezés megélésének.
